csak tíz év múlva ne ez a dal legyen

01:15

kettőt aludtam rá.

SOHA ILYEN sokára nem zártam még blogot.
hogy a thealter u21 plusz vége után két nappal teszem, annak oka van.

le kellett gyűrnöm a dühömet.
két napba tellett.

azok a gyerekek, akik a négy nap alatt szína
padon álltak, megérdemeltek volna egy dolgot - a közönséget.
klebelsberg városában, az európa kulturális fővárosa címre is benevezett városban hol vannak a nézők? hol vannak  színház szerető és színházlátogató emberek?

ezen a fesztiválon kamaszok szólítottak meg kamaszokat, fiatal felnőtteket, tanárokat, pedagógusokat, szülőket.
de a kamaszok,  a fiatal felnőttek, a tanárok, a pedagógusok távol maradtak.
lehet-e csodálatosabba annál a bátorságnál, hogy egy gimnazista vagy egyetemista csapat őszintén elmondja, mit gondol a világról, amelyben él, milyennek látja az országot, ahol felnő, milyennek látja a 21. századot, amelynél volt már jobb is, mostohább is?

válás, veszekedés, hétköznapi, tizenöt perc hírnévre vágyó hősök, barátság, szerelem, csalás és család, közérzet és vágyak - négy napba sűrítve.

a napfény városának csodálatos közönsége - legalábbis jó része - sznob. elmennek jan garbarek koncertjére sok pénzért a nagy színházba, mert hallották, hogy "nagy név", a nézőtéren aztán meg forgatják a fejüket, hogy "mi ez a zene?" nem erre számítottak.
de nem is sznobokat vártam én erre a négy napra a zsinagógába.
hanem a gondolkodókat, a véleményüket vállalókat, a mások véleményére kíváncsiakat.
távol maradt a sajtó, a kritikusok hada.

talán a szervezők is hibáztak. a thealter u21 plusz helyett adhattak volna más nevet is a fesztiválnak: az elcsépelt kamaszpanasz vagy sóderparti vagy nemtommilyen valóságsó biztosan több kíváncsit vonzott volna a régi zsinagóga színpada elé.

persze, mondhatjuk azt: a jó zenekar öt embernek is ad koncertet - de a szíve mélyén mindenki tudja, hogy sokkal jobb érzés, ha kétszázan vagy ezren hallgatják azt a zenét.

ezek a fiatalok nagyon sok munkát tettek az előadásokba. ott voltak fegyelmezetten, végig játszották legjobb tudásuk szerint még akkor is, ha látták: igencsak foghíjas a közönség sora.

akik nézőként jelen voltunk, szégyenkeztünk azok helyett, akik nem jöttek el.

de mit lehet várni egy olyan várostól, ahol a grand caféban a hétvégi kuksi matiné is megszűnt, mert hónapokig én és a lányom voltunk az egyetlen látogatói a főleg magyar rajzfilmekből válogatott vasárnap délelőtti mozielőadásnak?

mit várunk egy olyan várostól, ahol a szőke nő lefikázza munkácsy képét, mondván: nem lehet az olvasó nő arca világos, ha a szobában (szalon az, te gyökér) nem ég a lámpa. (büszke férj válasza: igazad van, drágám).

mit vár az ember egy olyan várostól, ahol a villamoson az édenhotel meg a zixfaktor a téma, ahol a könyvvásárlók száma lineárisan csökken, csak úgy, mint a könyvtárba járóké?
mit vár az ember egy olyan várostól ahol a nagyra becsült klebelsberg kunónak pez-cukorkás szobrot emeltek?

mit várunk egy olyan várostól, amelynek mórái, tömörkényei már nincsenek, vagy ha vannak is, jó messze menekültek?

hát én megmondom, mit várok.


több kraftot.
azt várok.

a gyerekeknek pedig innen üzenem: akkor is jó elődásokat kell csinálni, ha kevesen nézik, ha senki se nézi, ha csak anyu nézi, ha csak a haverok nézik.

és kivárni, míg csipkerózsika álmából felébred a közönség.

ne csüggedjetek!


barátsággal:
nyemcsok éva eső
fesztiválblogger
nyemcsok.eva@gmail.com