Keresés
 
  A program | A fesztiválról | Archívum | Sajtószoba | Linkek  
 

THEALTER / Webnapló

 

Webnapló

További bejegyzések:

az u21 plusnak vége - blogzár csoportkép, félgudbáj a kaposvári sziszi a kulturális nem támogatás kapcsán závada dupla bréking nyúz mady-baby, kicsi lány - buszon sírni ajánló: mady-baby füst és könny a szembe - kaposvári cseh tamás esti mese helyett: csuja imre háy jános: nehéz tb - de nem az, amire gondoltok hi! jól van, drámaisok! háy jános meg én - ha már egyáltalán lehet ilyet gondolni mit nézünk ma? drámaisok szentesről medvecirkusz, világszám töredékek - józsef attila, én is szeretlek téged balogféle megnyitó fesztiválfíling van eladó blogger szubjektív ön kéntes? thealter u21 plus - blognyitó song

Videók

 

 

füst és könny a szembe - kaposvári cseh tamás

2011.09.24.

13:30


fotók: barta tamás


egy cseh tamás estet nagyon el lehet rontani.
az lehet méltatlan, kevés, elvétett.
bevallom, nagyon készültem a kaposváriak cseh tamás estjére. ez volt a thealter u21 plus egyik előadása, amit nagyon vártam.
azért, mert hiányzik cseh tamás és hiányzik a színpadi jelenléte.
hiányzik, hogy koncert után újra beszélgessünk a szote klubban, vagy a novotelben, ahol megszállt, hiányzik, hogy nem néz ránk a gitárja fölött összehúzott szemmel, hiányzik az, ahogy a gitár fölé hajol és a húrokra teszi az ujjait.
épp ezért az elvárás nagy volt.
mondhatni toronymagas.



és a kaposváriak az első számmal levettek a lábamról. a száll a 424-es erős kezdés volt, felkapta a zsinagógát ez a dal, vitt bennünket, nézőtéren ülőket a 424-es mozdony fülkéjébe, a sínek fölé, és ott száguldottunk a kisfiúval, akinek a papája fűtő, akinek a papájának a barátja állomásfőnök, annak meg van takaros háza. ez a zakatolás kiszakított az időből, és eszembe jutott az is, amikor a fiammal a nagyállomásra jártunk, és megkértem a mozdonyvezetőket, ugyan hadd menjen fel a fiam egy kicsit hozzájuk a fülkébe, és ők megengedték, mert szeretik a mozdonyukat, meg a gyerekeket, és egyszer marcika még a bobo kürtjét is meghúzhatta - nagyot szólt.
így hát ezzel a zakatolással a szívemben indult ez az este, a második szám az általam talán csak egyszer hallott dodó néni volt, újra egy bereményi-dal aminek van története, sőt, humor is van benne, de amikor nevetsz, rájössz, hogy inkább sírni kellene.

a shakespeare william alatt ezt írtam a füzetembe: vidámak, kedvesek, játékosak, ezek a kaposvári kölykök igazán éltek ezen a színpadon, nem volt semmi modorosság, de volt némi hiba, kis kapkodás, ami azért tette őket bájossá, mert magukon is tudtak nevetni, a saját sutaságuktól nem merevedtek meg, mint a nyúl a kígyóval szemben, hanem tették tovább a dolgukat, és nem idegesítették magukat azon, hogy az előbb a nagy felfordulásban összeütköztek a színpadon, vagy valaki rossz helyre állt.



és okoztak meglepetést.
az egyik kedvencemet, a pályaudvart az ő hangszerelésükben nem ismertem fel az első taktusokból. nagyon ravasz! eszembe jutott a berlini westbanhof, ahol éjfélkor a pályaudvar fényes kövén feküdtünk hálózsákban, és vártuk a hajnali vonatot, és a walkmanon ezt a számot hallgattam. micsoda idők - ezek a gyerekek akkor születtek, amikor én a westbahnhof épületének plafonját néztem, fejem alatt a hátizsákommal. szerettem ezt a dalt is, ahogyan a jobbik részemet is tőlük, ami kicsit indulós, kicsit kopogós, kicsit lakodalmas (bocs, fiúk!) volt. trombitával, az ám!
a Horvátország könnyet csalt a szemembe, egy elvesztett, régi barátomra gondoltam, annának hívták, vagyis bart remannak, ha összekevertük a neve betűit, és ha az abortuszra vontakozó részek nem is állnak a mi kapcsolatunkra, az összes többi igen, hogy olyan érthetetlen módon és meg nem érdemelten tűnt el az életemből, és olyan sokáig hiányzott, hogy azt el sem tudom mondani. csak hogy ő london helyett déli irányba ment, algírba. szép volt ez a dal ott a zsina színpadán, magával ragadó, összefacsarodott a szívem.
aztán a koncerten a horvátország-london tengelyből szépen átcsúsztunk át a fuvolával kezdődő csönded vagyokba, és amikor megláttam a fuvolát, tudtam, tudtam, hogy csak ez a dal jöhet. ez is kedvenc.



a születtem magyarországont egy szál zongorával játszották. egy kicsit elfogta az embert a keserűség, de aztán mégis fanyarul nevetnie kellett, hogy a dal főhőse 70 évesen és részegen is állva marad.
az i love you so volt a dalok közül a leginkább egyben, és ez volt az a pont, amikor már táncoltam volna. de hát csak nem kezdhettem pont én el… ezért inkább maradtam a székemen. ezúton is elnézést kérek az egész első sortol, biztos érezték az ülve táncolás hullámait tőlem jobbra és balra is..:)
örültem annak, hogy a színészhallgatók azért izgulnak kicsit. látszott az arcukon, ahogy a levegőt vették - de leginkább azokon a kezeken látszott, amelyekben nem volt hangszer. a tétova, nem tudom hova tegyem kezeken.
aztán jött egy dal, amit nem ismerek, és nem találtam meg a neten sem, ezért címet nem tudok, csak egy sor: "vagy nézzünk csak be a nyikorszekrénybe" - ezen azért szomorodtam el, mert ez pont olyan dal, amit akkor hallgat az ember, amikor azt próbálja eldönteni, hogy az élete egy nagy nulla, vagy sem. hogy az élete csupa megszokás, vagy sem.



az est egyik legnagyobb sikert alakított produkciója a munkásszállás cimű eposz a cappella előadásban. a hét fiú annyi humort, annyi játékosságot vitt bele, kacagott a nézőtér. ezt a számot egyébként varga miklóstól hallottam először, a moziklip című mozifilm egyik darabja volt, amit magyar videoklipekből állítottak össze - igen, még 1932-ben. még meg sem születettek. szóval akkor még nem ismertem cseh tamást, de ez a dal nagyon vicces volt, az meg főleg, amikor egy későbbi cseh tamás koncerten ő is elénekelte. visszatérve a kaposváriakra: édesek voltak, szerintem ez volt az a szám, ami alatt olvadtak a lányszívek a közönség soraiban.



a budapest (az első levél nővéremnek lemezről) nagyon ott volt, azt írtam a füzetembe: "tiétek a szívem, gyerekek". világklasszis feldolgozás.

az ideálom egy lány előadásában (zene nélkül) aranyos volt, de én ettől a számtól hülyét kapok. nyilván, mert nekem nincsen…

esetleg edit - viva rákkenroll. jaj, már annyira jó lett volna táncolni, azt azért meg kellett volna kérdeznem tőlük a végén, hogy szokott-e a közönség. kőszínházban biztosan nem (hol?), de máshol esetleg… mert ez nem olyan csendes ülős koncert!

nagyon örültem, amikor előkerült a tangoharmonika. ráadásul a pirosnak épp az az árnyalata, amit én szeretek. az eszembe jutottál nem csak az eső miatt tetszik. annyi fájdalom van abban a dalban, egy összeszorított fogú dal, maga a szenvedés. jó volt, jó volt ez is. ó az a tangóharmonika, de szépen szólt!

na, hát a vadnyugat sosem volt a kedvencem, se filmekben, sem korszakban, nem bírom a cowboy csizmás pasikat sem, ezért a lee van cliff nagyon sokáig nem volt a barátom. amikor kazettán (!!!) hallgattam otthon. de! de amikor egyszer cseh tamástól láttam a tévében - hát akkor sem tetszett nagyon. pedig a szövege jó, megint van eleje, vége, történet van benne, mond is valamit, meg lehet hejj hejj hejjjegni sokat, de nem. egészen addig, míg egyszer szegeden a jate klubban hallottam ezt. élőben. tőle. hát, mit mondjak. úgy éreztem, ott vagyok a vadnyugaton. remeg a levegő. mondjuk, nem lee van cliff vagyok, hát a főszerepet azért mégsem akarhatom magamnak, érted, de mégis. hátunkat a falnak vetettük. a kezünk a kolt fölött. szóval ja. így. és tegnap este ugyan ezt az elragadottságot éreztem. ott ültem a lovon én is, ú, de jó kis vágta volt ez a lee van cliff balladája! grt.

a tangóból sose elég, pedig ezt sem ismerem: "látod, elmúlt sok tavasz, nem is gondoltam rád". gondolom, ez már az újabb lemezek egyikéről való, olyan számvetős hangulata volt.

és akkor már tudtam, hogy nem sokára vége. és emiatt nagyon rosszul éreztem magam. és akkor jött a legjobb viccek (et egész életében november elsején mondta el fivérem, fülembe üvöltött s közben az asztalra vert…). wow, ez igazi rokk volt. ismerem! ismerem! ismerem! ismerem! ismerem!

és a finálé.
volt rá egy ötösöm, hogy a ten years after lesz az utolsó dal. mert az olyan vízválasztó. térelválasztó. korszakváltó. leszámoló. előrenéző. hátra síró. a ten years after. az egyik kedvencem. ők egymásra figyelnek, magukba  figyelnek, koncentrálnak, a közönséget fürkészik, én meg a gitártól elszálltam a nézőtéren. kösz.

ui: elnézést kérek innen is a lányomtól, hogy néha sikítoztam az első sorban. vagy olyasmi. tudom, ha itt lett volna ő is, szigorúan nézett volna rám. nem szereti, ha vállalhatatlanul viselkedek, igaz, az csak kispál koncerteken szokott előfordulni, de már nem, mert az sincs.
az összes cseh tamás cd, cseh tamás koncert és a koncertek utáni beszélgetés-borozgatás cseh tamással sem jogosít arra fel, amit most leírok, de megteszem, mert így gondolom.
a ten years after és a budapest szerintem cseh tamásnak is tetszett volna. le a kalappal, kaposváriak!

(Kaposvári Egyetem Művészeti Kar V. évfolyam: Füst a szemben - Cseh Tamás dalaink – hálával, emlékül)

ps: ha lennének díjak...
legnagyobb átélés: piros basszusgitáros
legjobb énekes: I love you so, ten years after
legjobb dal: 424, ten years after
legsokoldalúbb, legjobb zenész: ő, itt a lenti képen



helló jó volt, helló, jó volt, köszönjük! 





a lap tetejére
 

2021 THEALTER

Impresszum    Oldaltérkép    Adatvédelmi elveink   Bejelentkezés   Regisztráció