háy jános: nehéz2011.09.23.
01:04
fotók: barta tamás
a
mama sok mindent nem tudott. szerette a gyereket, a maga módján, főleg
úgy, ahogyan csak a fiúkat képes egy anya, azzal a másfajta szerelemmel.
a gyerek már felnőtt, ül a hokedlin, dohányzik (egyre többet),
iszik (még többet), és csak mondja, mondja, mondja a sérelmeit, zakatol,
mint egy singer-varrógép, sosincs vége a panaszáradatnak.
és
a mama csak hallgat. az egész két és fél órás előadás alatt hallgat.
hallgat, a sokat látott idős emberek konokságával. és rendíthetetlenül
pucolja a zöldséget, a répát, a krumplit. nem is néz a fiára, de minden idegszálával hallgatja, figyeli őt.
"
a papa csak otthon látszott magasnak, a budai kerületekben élő gyerekek
szüleihez képest alacsony volt." de nem fizikailag, lélekben. mert őt
nem magasította meg sem az önbizalom, sem a jólét, sem a városi
gondolkodás, sem a tanult emberek magabiztossága.
és amikor a
gyereket meghívja az osztálytársa, hogy szegény kis vidéki, ne legyen
ott egyedül a kollégiumban, akkor a szegény kis vidéki, még inkább
falusi elámul: "rossz volt látni, hogy neki vannak dolgai, ágya,
asztala, szekrénye, körülötte meg egy szoba."
csak mondja,
mondja, mondja az egész elfuserált életét, a sérelmeit, a fájdalmait, a
vádjait, amit soha nem mondott, amikor hazament a kollégiumból, mert
akkor nem tudta, nem akarta mondani, de most, hogy már öreg, és
elbukott, mert kirúgták és elvált és mert alkoholista, most mindent
elmond. a mama meg csak hallgatja, rendületlenül. néha sóhajt, néha
forgatja a szemét. többet mond így, mintha megszólalna.
" mit tudott a mama? a mama nem tudott semmit"
a
mama csak azt tudta, hogy a gyerek jó helyen van a városban, hogy
tanul, hogy lesz belőle valaki. mert a mama csak ezt akarta tudni. mert
azt akarta hinni, hogy a gyereknek ott jó.
vannak anyák, akik azt hiszik, jól csinálják. és nem veszik észre, hogy rosszul csinálják. vannak
anyák ,akik nem tudják, hogy jól vagy rosszul csinálják, mert nem
gondolkodnak rajta. csak lebegnek az életben, otthon, a piacon, a
boltban, a szülői értekezleten, serény kis robotként közlekednek az
életben, háztartásra, munkába, óvódábavivésre, farsangi jelmez varrásra
programozva, és eltelik az életük. valahogy.
vannak anyák, akik
még ha akarnák, sem csinálnák jól, mert fogalmuk sincs, hogyan kell jól
csinálni. telnek az évek, a gyerekek meg felnőnek, mint a gaz. ezeknek a
gyerekeknek az élet gyanánt elég a fény meg a levegő. Egy idő után
megszokják a közönyt, a szeretettelenséget, és csak várnak. kivárnak.
kivárják türelmesen, hogy eljöjjön az ő idejük. addig nem nagyon
kerülnek szem elé, ha nem muszáj, nem adnak okot még egy verésre, nem
adnak okot arra, hogy előkerüljön a nadrágszíj, túlélik az egyik napot,
meg a másikat, és túl valahogy az utána következőt is. várnak addig, hogy elteljen az élet, egészen addig, amikor aztán megszabadulnak.
néztük
a darabot, a mamát, aki csak pucolt, néha kávét, teát rakott a fia elé,
és a saját anyánk jutott eszünkbe. gondoskodó anyák, ideges anyák,
kezüket tördelő anyák, ölelő anyák, jó illatú anyák, meleg ölelésű
anyák, alkoholista anyák, áttetsző anyák, megfélemlített anyák, gyáva
anyák, odaadó anyák, alázatos anyák.
aztán a mama sír, mert a
gyerek – aki már nem is gyerek, csak egy tönkrement, magát szétivott
felnőtt - eladta a papa traktorát. aki iszik, előbb utóbb mindent elhord
otthonról.
először csak magát, a maga pénzét, aztán a más pénzét, aztán bármit, ami mozdítható.
a
gyerek elment a városba, aztán egyetemre, aztán lett neki felesége.
aztán úgy alakult, hogy vissza kellett költöznie az anyjához. "vissza
oda, ahonnan jöttem. és rettegtem, hogy erre a visszaútra épp a
feleségem váltja meg a jegyet."
a mama egy szót sem szólt. pucolt
csak. ő meg, a gyerek, mostanra felnőtt, idős férfi, a szemünk előtt
ment tönkre. hihetetlen átváltozás két óra alatt.
"nem tudtam,
mikor kel ennem, innom, felkelnem, mert a mama tette mindezt helyettem.
de nem kell, hogy a mama vigyázzon rám mert én egyedül akarok vigyázni
magamra."
a mama bal kézzel keveri a levest, bal kézzel sóz, bal
kézzel kóstol hallgat. nem mondd semmit. már nagyon várnám a hangját.
kísértést érzek (köszi, hmg), hogy az egyik csendben megkérdezzem tőle,
úgy sem ülök messze a színpadtól: tessék mondani, mama, finom lett a
leves? kérhetek egy tányérral? a jó húsleves a gyengém.
de nem teszem. mert hiszen ez egy előadás.
a
mama ült aztán ott , mint egy kőszobor. néha engedte, hogy az arc án
lássuk, mit érez, mit gondol, de a legtöbbször nem engedte meg, hogy ezt
lássuk.
és aztán ott a kocsmaasztal, kiváló alkalom az
alkoholista barát társasága a múlt szépítésére. aki a fél életét elitta,
az csak arra emlékszik ,amit ő akar, és úgy , ahogy ő akarja. az
ivócimbora utál társasozni, pár évig hagyni, hogy a gyerek nyerjen,
aztán már tényleg. sőt .unta nézni, ahogy felnőnek. de aztán megtudjuk a
napi okost, ami nem is annyira vicces: "ha pénzed van, lehetsz a
leghülyébb."
és amikor vége, amikor a gyerek meghal, mert nem vigyáz
magára a hídon, pedig a mama százszor megmondta, a mama megkönnyebbül.
mert már nem visz el semmit a házból, nem veszi el tőle a nyugdíját,
nem tesz semmit, amivel a mamának fájdalmat okozna. eddig nehéz volt,
most már könnyű. a bicikli is, ami a folyóba utána zuhant és ráesett. az
is könnyű.
de háy jános darabja nehéz, mint a kő, hazáig sétálunk, de valahogy nem tudjuk legördíteni a szívünkről.
(Bárka Színház: Háy János: Nehéz)
|