álfesztiválbarátok kíméljenek!

12:31

hova forduljon a panaszával az ember, ha a saját otthonában magukat fesztiválbarátnak kiadó csalók támadják meg?

van olyan délután, amikor az ember fekszik a nappaliban a szőnyegen és nézi a plafont. a plafonnézés a meditáció egyik formája, ilyenkor hallgatjuk a saját gondolatainkat, majd a hangokat, amik egyre inkább túlbeszélik a saját gondolatainkat.

az egymás szavába vágásból persze előbb-utóbb vita lesz, anyázás, és aztán eljön az a pont, amikor az ember azt mondja: na, csend legyen.

persze, ilyenkor már nem lehet bámulni a zöld, fűre emlékeztető szőnyegről a plafont, sem a kék ég bárányfelhős darabját, muszáj felkelni, és ötvenezredszer is körbenézni a lakásban, hogy vajon az a híres helyi keleb, fesztiválbarátom hol bujkál.

az első sokk akkor ért, amikor a fürdőszobából kigörögva a máj híján nem sárgaságban szenvedő, hanem műanyagságából adódóan besárgult helókitti gurult a lábam elé - pontosabban csak a feje, mert az letekerhető -, és utálatos cicafejével győzködött, hogy ő fesztiválbarátom.

megsajnáltam, mert a teste a hülye kis rózsaszín ruhájával fél méterrel arrébb volt. felvettem, visszacsavaroztam a fejét, közben csóváltam az enyémet. hülye azért nem vagoyk. csak meg tudok különböztetni egy hátrahagyott helókittit egy fesztiválbarátomtól. mondtam is neki, hogy próbálkozásból gyenge volt, és különben is, hogy hurcolhatnék magammal egy majd húszcentis helókittit, főleg, hogy állandóan leesik a feje? ha beraknám a fotós táskámba, itthon kellene hagynom a fényképezőgépemet.



szomorkodott persze kicsit, amikor visszaállítottam a fürdőkád szélére - évek óta ott  a helye, és nem, nem én kaptam ajándékba, hanem gyönyörű elsőszülöttem, csak ugye egy bizonyos életkor után a helókitti kissé már ciki -, de végül is meggyőztem, hogy a járt utat a járatlanél nem mindig érdemes elhagyni, és ez a pillanat pont az, amikor nem.

másnap, amikor beléptem a lakásba boldogan, új, énkék fesztivál tornacipőmmel, ért a második támadás. a nappaliban, a szekrényről ugrott rám egy újabb álfesztivál-barát, piros csíkos, nagy gombszemekkel, béna keresztszájjal, édesistenem, háttehogynézelki. a bal fülében még egy akasztó is van, kulcstartónak is megteszi. nahát, én aztán sokat tudok beszélni, de ő csak mondta, mondta, hogy eddig méltatlanul elfeledett volt, és kénytelen volt otthonomban élni a polcon sanyarú életét némán és alázattal tűrve, hogy feszitválbarátom jön velem mindenhová, nem pedig ő, de most eljött az ő ideje, és higgyem el, nála jobb fesztiválbarátot el sem tudok képzelni, mert ő fantasztikus társ, remekül lehet vele együtt utazni, kicsi, zsebbe is befér és így tovább és így tovább. csak meredtem rá, próbáltam beledőlni a szóáradatba és találni benne egy kis rést. boldogan ölelgetett, veregette a vállamat, hog na akkor mikor is kezdjük a fesztiválbarátságot, meg hogy hova megyünk, és hát hogy úúúúúgy, de úúúúúgy szereti a thealtert - na jó. figyelj öreg, mondtam neki, jó fej vagy, de az a gond, hogy van szád. fesztiválbarátomnak meg csak akkor van, ha én rajzolok neki. úgyhogy ezt buktad. vissza a polcra!
kegyetlen volt, tudom. de igaziból csak egy van.




ugyan aznap este éppen olvastam. svéd szerző, remek könyv, bár kissé lassú történet, éppen már ott tartottunk, hogy kibontakozik egy újabb fordulat. a hálószoba éjjeli lámpájánál olvasgattam épp, amikor egy halk, gyenge kis hang ütötte meg a fülemet.
- itt vagyoooook!
először nem is hallottam. azt hittem, csak a képzeletem játszik velem.
- itt vagyooook! a polcon! itt vagyok, én vagyok az, fesztiválbarátod!
néztem, néztem. nagy sokára vettem észre macit. a könyvesszekrény polcán ül, egy prágai bögre mellett. suttog szinte, annyira jelentéktelennek, annyira kicsinek érzi magát. gombszemei barátságosan, kedvesen néztek rám.
- én vagyok az.




elmosolyodtam.
- nem te vagy az. de gyere ide, aludjunk.
másnap reggel, mint aki robotüzemmódba kapcsolt, még pizsamában átmentem a gardróbszobába, és egy mozdulattal előhúztam az elemes ceruzahegyező mögött hónapok óta bújkáló igazit.
meggeddtem kicisit, de csak kedvesen.
ő nem mondott semmit. persze, hszen nincs is szája.