thealter lúkbekk 20092010.07.16.
09:55
a 2009-es év. a tavalyi.
a kedvencem melkvi bea előadása volt (aradi kamaraszínház románia - szegedi hetek csoportja: jean cocteau: emberi hang). ezzel is úgy vagyok, hogy bármikor, még egyszer megnéztém. amikor próbáltam a darabomat az idei thealterre, sokszor irigyeltem azt az átélést, amire ő képes. én (még) nem tudom ennyire elengedni magam. tavaly az én szubjektív díjamat ő kapta. szeretnék még tőle sok előadást látni.
aztán ott voltak a kis rózsaszín idegenek a belvárosban. (ljud színház: elektromos inváziók) rengeteg embert megnevettettek. kedvesek voltak, szerethető utcaszínházat csináltak.
góbi ritáék előadása a kárász utcai kirakatban - az egyik kedvenc blogbejegyzésem. azt írtam le, ami erről eszembe jutott: egy kisfiú monológját.
és nem szabad megfeledkezni az önkéntesekről sem. akik mindig. évről évre. ingyen és szeretetből. és kedvesen. és mindentmegoldóan. hátleakalappal. mert nélkülük aztán nem! és a technikai személyzet. akik órákon át bontanak, építenek, kábelthúznek, deszkákat csavaroznak. mert nélkülük sem ám!
na de vissza 2009-be. ivo dimcsev is szerethető volt, de amikor borotvával a darab végén összevagdosta magát, kicsit émelyegtem. ennek ellenére az elmúlt egy évben sokszor eszembe jutott a mondat a darabjából: ha azt akarod hogy az anyád legyek, menj el színházba.
én ugyan nem akarok az anyátok lenni, vagyok már kettő édes-kedvesé, de én is azt mondom: menjetek el színházba. a következő tíz napban lesz lehetőségetek rá bőven.
találkozzunk ma a megnyitón este 6 kor az áldott-szeretett zsinakertben, és utána jöjjenek urbánék tolnai ottó erre az alkalomra írt darabjával - a kisinyovi rózsa avagy manhattan. este 7-től.
csókeső!
és akkor: lúk bekk!
2009
elhagyott nők
2009.07.23.
22:39
"csak azt kaptam, amit megérdemeltem
meg akartam őrülni
őrülten boldog akartam lenni"
a nőt elhagyták. elhagyta az a férfi, akivel telefonon beszél, akit nem látunk.
öt éves kapcsolatuk minden apró részletére emlékszi, az összes dátumra. a férfi azt mondja, hogy holnap elvinné a bőröndjét.
"ott lesz a házmesternél. elküldöd érte josephet és elviszi."
"(a kutya) elkezdett keresni és szemrehányóan nézett rám, hogy én mért nem kereslek."
a levelekről beszélnek. a férfi - akit nem hallunk - azt mondhatja: azért kéri vissza, mert el akarja égetni őket. "elégeted őket. hát persze."
ez a nő még mindig nagyon szereti a férfit.
milyen lehet az a férfi ott avonal végén, akit ez a nő még mindig annyira szeret, még mindig drágámnak és szerelmemnek szólít - pedig a férfi elhagyta. még most is, hogy már máshol lakik, figyelmezteti, hogy feküdjön le, mert "holnap korán kell kelned."
"a fülemmel is látlak... elszoktam attól hogy egyedül aludjak" -
mondja a nő, és retteg, hogy a telefon szétkapcsol, mert csak ezt a hívást várta már napok óta, ült a telefon mellett és figyelte, hogy mikor szólal meg, hogy csöngjön végre, hogy hallja azt a drága hangot, még egyszer utoljára, amit annyira szeret, mert a férfi megígérte neki, hogy még egyszer felhívja.
a férfi a bőröndjét akarja. meg a piros kesztyűjét, amiben vezetni szokott.
és a nő még most is csüng rajta. imádattal.
őszinte hozzá.
"tegnap a tükörben egy öregasszonnyal ért össze az orrom."
és a férfi itt biztosan azt mondja neki, hogy nem, dehogy, biztosan túlzol, még mindig jól nézel ki.
megszakad a vonal. a nő sír. folynak a könnyek az arcán.
szereti, és nem tudja elengedni. nem is akarja. nem tudja elképzelni az életét a férif nélkül. még most is kedves vele, flörtöl. kedves és szinte szolgai.
megértő. mindent megért, amit a férfi tett. még azt is, hogy vége van.
dühítően megértő.
a nő nyakán piros nyakörv. azon lánc, ami a férfihoz köti, akitől nem tud elszakadni.
altatót is vett be.
"nem könnyű ám megmérgezni magát az embernek. nagoyn nehéz eltalálni a helyes adagot."
azt is mondja, hogy a férfi mindig jó volt hozzá. hogy mindig számított arra, ami végül bekövetkezett: hogy vége lesz. azt mondja: "ha nem beszélnénk, akkor már halott volnék"
ennek a nőnek ez a férfi az élete.
öt évig nem csinált mást, csak a férfit várta.
mindent feláldozott érte.
úgy érzi, hog yössze van a férfival nőve. és nem képes elfogadni, hogy aférfi már nem érzi úgy.
és most a nyakam köré tekerem a hangod, mondja.
mi pedig hallgatunk a nézőtéren, és nagyon sajnáljuk ezt a nőt.
nem érzünk haragot a férfi iránt, közönyösek vagyunk.
a nőt viszont sajnáljuk és szánjuk.
mert ennek a nőnek az egész teste zokog. mintha kitépték volna a szívét. elesett, magányos, elhagyott, és nem érti, hogy vége van.
kapaszkodik.
kapaszkodik a hangba, a férfi hangjába, és ha megszakad a vonal, zokog és sikolt.
és belül sikolt minden nő a nézőtéren, akit valaha is elhagytak.
(aradi kamaraszínház románia - szegedi hetek csoportja: jean cocteau: emberi hang,
melkvi bea)
anya és a kirakat
2009.07.22.
23:57
maszkok vannak a kirakatban.
lepel mögött, utána előtt.
a kirakaton tükröződnek az arcok.
anya azt mondja, hogy ez ijesztő.
úgy érti, nem a kirakatüveg mögött mozgó maszkok az ijesztőek,
hanem a nézelődőké, akik megálltak hogy nézzék, mi folyik a kirakatban.
a kirakatban előadás folyik.
férfiak és nők táncolnak. felnőttek.
a másik kirakatban is táncol valaki.
nem lehet látni, mert tükröződik az üveg.
egyszer láttam már ilyen tükröződő üveget, szép lassan becsukódott a balkon ajtó és én abban láttam tükröződni a kertet. ott szaladgál csikesz, a kutya.
később már nem volt csikesz a kertben és nagyon sírtam, de a balkonajtó még ott volt.
anya szereti a kirakatokat nézni.
azt mondja, a nők szeretik a kirakatokat nézni, mert vannak benne szép ruhák meg karkötők is és hajcsatok.
de azt is mondja, hogy a kirakatban a nők nem a ruhákat nézik, hanem magukat.
a ravaszabbak azt is nézik a kirakatban, hogy ki nézi őket.
anya nem boldogtalan, hogy a kirakatban most nem próbababák és ruhák vannak.
anya azt mondja, hogy a színészeknek ugyan a színházban a helyük, de néha rájuk fér egy kis levegőváltozás, és akkor mehetnek akár a kirakatba is.
bár egy ilyen szűkös helyen nem lehet kellemes táncolni, főleg ilyen nagy melegben és főleg úgy, hogy az ember látja azokat, akik nézik.
mert a színházban ott vannak az erős fényű lámpák, ott nem lehet látni a színpadról, hogy a néző pofákat vág vagy az orrát túrja.
csak a végén amikor taps van, borul fénybe a nézőtér, és az a legjobb rész mert akkor lehet látni, hogy mindenki mosolyog.
anya ezt nagyon jól tudja, mert színésznő akart lenni gyerekkorában, de aztán haaaaj, az élet mást sorsolt. mondja anya.
és áll az utcán, szorítja a kezem és meredten nézi a kirakatot.
egy fiatalember alsónadrágban van.
remélem, a nők nem vetkőznek, mondja anya és hosszan rám néz.
nem szép, ha nők vetkőznek nyilvános helyen.
ezek szerint a kirakat nyilvános hely.
és mi van a próbabákkal, akiknek éppen nincs ruhájuk. ezt csak magamban mondom, nem hangosan, mert anya nem tűri az ellenvetést.
de azért engedi, hogy végig nézzem.
de én titokban nem is a kirakatot nézem, hanem anyát.
hazafelé arra gondolok, lehet, hogy ő is szeretett volna ott lenni a kirakatban és táncolni, hogy a végén megtapsolják az emberek.
ezt gondolom, de senkinek sem mondom el.
rózsaszín inváziók - ljud
2009.07.26.
08:27
aludnom kellett rá egyet.
tegnap öt előadást láttam.
amikor a rózsaszín lények megérkeztek a földre, pontosabban a szegedi árpád térre, jobban megdöbbentek, mint a városlakók. latolgattak. kik ezek a színes ruhás lények? barátságosak? ellenségesek?
a választ a kérdésre csak egy dolog adhatta meg: ki kellett merészkedni közéjük és megimserkedni velük.
később a lények elektronikus újságjukban tudatták bolygójukkal: a föld nevű bolygó lakói rendkívül barátságosak, puszit azonban nem szívesen adnak idegeneknek - de ne szaladjunk ennyire előre.
a rózsaszínek tehát rácsodálkoztak a magukat embernek nevező lényekre - azok pedig rájuk. a bizalmatlanság kölcsönönös volt, de aztán a kíváncsiság legyőzte.
hiszen kedves lények ezek.
odamennek hozzád, megszagolnak, megnézegetnek.
de egyáltalán nem bántanak.
amikor elidultak az árpád térről, rögtön a japán faifai társulat tagjaiba botlottak, akik japán turistákat is megszégyenítő lelkesedéssel fotózták őket. csak úgy az utcán arra járók: soha ennyi fényképezőgép, mobiltelefon nem került elő utcaszínház láttán.
a kedves rózsaszín lények a dugonics tér és a kárász utca kereszteződésében megállítottak egy autót. sokan nevettek, amikor a rózsaszín arc az üveghez hajolt, és kérte, hogy a sofőr tekerje le az ablakot.
aztán más lényekkel ismerkedtek, de azok nem mozogtak: fémből vannak.
nem sokkal később egy 2-3 éves kislány sírva szaladt az anyukájához - ő volt az egyetlen, akit akaratlanul is megijesztettek. mert a járókelők amúgy szívesen megálltak. és hagyták magukat összekenni.
aztán a kárász utcán találtak egy motort, az egyik meg is próbálta "bekebelezni", de a jármű aprócska gazdája egyszerűen odament és visszaszerezte tulajdonát. ő aztán nem félt.
a ljud színház társulata három napon át jelölte meg rózsaszín festékkel azokat, akikkel szívesen barátkozna.
a festék lemosható, az előadás feledhetetlen.
(ljud színház: elektromos inváziók)
ivo, a popsztár
2009.07.26.
09:28
- ivo dimcsev: néhány kedvenc -
ivo dimcsev anyukája egy lift.
ő mondta tegnap este, amikor két ember párbeszélt a fejében.
aztán megkérdezte: akarod, hogy az anyád legyek?
hát, elég magas követelményeket támaszt.
azt mondja:
ha azt akarod, hogy az anyád legyek, menj el színházba. (teljesíthető)
ha azt akarod, hogy az anyád legyek, koncentrálj rám, nyisd ki a szíved (ez is menni fog)
ha azt akarod, hogy az anyád legyek, ne próbálj meg mindent megérteni, amit látsz (de mért ne?)
ha azt akarod, hogy az anyád legyek, meg kell tenned valamit (mért nem árulja már el, hogy mit?)
ivo mutat egy festményt. az amszterdami bolhapiacon vette öt euróért, két nő van rajta. vitatható, hogy mennyit ér a kép, neki nyilván megérte.
ivo szerint ami véres, az jó.
és különben is, tisztelet jár a művészetnek.
ivo szeret énekelni, például madonnától a like a virgint.
tisztelet jár a művészetnek, mondja. visszaakasztja a képet a falra, aztán mégis eldobja.
ennyit a művészetről.
úgy látszik, az egyszemélyes színházban manapság nem dívik a nagy díszlet. minek is az? elég egy kép a falon (ami már el van dobva), egy porcelánnak látszó macska (fehér), egy billentyűs cucc erősítővel, mikrofonnal, egy hangfal és egy szék.
úgy sem a tárgyak számítanak, hanem a tartalom.
erre ivo is rámutat.
ivo dimcsev, a popsztár.
lelkesedéssel énekel bob dylant, country-zenészeket megszégyenítő hangfekvésben.
aztán táncol kicsit, majd újra párbeszél a fejében.
- véres az arcod - mondja az egyik.
- nem.
- de mért nem törlöd le.
ekkor még nem volt véres az arca, és ezzel populáris utalást tettem a végkifejletre.
és ivo dimcsev magas hangon is tud ám énekelni, bizony! a vérem, a vérem beszél és hallgatja a véredet - i don't feel it physically but I feel it emotionally. húúú, micsoda szöveg! hatalmas nevetés. sőt, az első sorban röhögés. a kedves néző úgy röhög, hogy ivo dimcsev is kinéz a színpadról. ettől méginkább fülig ér a szánk.
és énekel tovább. ó, ivo, mehettél volna popzenésznek is, sikítoznának a lányok. de így, hogy a színházat választottad, többet mutathatsz meg magadból.
hála az égnek.
vajon mire gondolhatott mindeközben a fehér cica?
úr isten, már megint itt van ez a bolond. tekergeti a zenegépét. kornyikál. aztán az ölébe ültet, és a nyála csorog a hátamra. az vígasztal, hogy nemsokára véget ér az előadás, mehetek vissza a dobozomba.
mutogatja azt a hülye képet a nézőknek. amit az amszterdami piacon vett. hogy örült neki, pedig szerintem átverték. öt eurót egy ilyenért? nahát.
mindjárt megkérdezi, hogy éhes vagyok-e.
na tessék.
ha nem eszel, éhen fogsz halni, mondja.
már megint sír. agyamra megy ezzel az állandó sírásával.
az a mániája, hogy azért nem eszek, mert nem szeretem őt. hülye ez az ivo. nem veszi észre, hogy én csak egy kerámiamacska vagyok?
fehér cica el.
ivo robottá változik. lelövi magát, a cicát majd a közönséget.
rossz a sorrend, aki agyon lövi magát, az utána már nem lövöldöz másokra. kivéve, ha ivo -robot.
amikor a nézőket lelövi, azok nevetnek. minő szép halál! nevetve meghalni!
ivo megint énekel. az új susan boyle!
már megint hülyeségeket énekel. de ezt ő is tudja ám, mert csőbe akarja húzni a nézőt, énekelve megkérdezi, hogy amit énekelek az dal vagy koreográfia? végre valaki válaszol: koreográfia. aztán megszavaztatja a közönséget, számolja a kezeket.
dal-koreográfia: egál.
ivo előveszi a komoly arcát. ha kiművelt hangon énekelek, mindenki azt hiszi, profi vagyok. és senki nem törődik a tartalommal. (arra utalhat, hogy nem kell mindent megenni.) az esetek többségében, mondja, nehéz megtalálni az egyensúlyt a tartalamon és a forma között.
aztán fotókat mutat. a volt barátjáról, marianról, aki nem kapott munkát, így visszament bulgáriába. a távolság miatt szakítottak, bár szeretik egymást. a mostani barátjáról, aki csak úgy, mint ő, amszterdamban él, nincs tehát távolság, boldogok lehetnének, de ő mariant szereti.
micsoda pech. ez az élet.
aztán mutat egy képet magáról. ez vagyok én tíz év múlva néhány órával a halálom előtt. látod a félelmet a szememben? nagyon nehéz lesz megtapasztalni a halált.
aztán még egy fotó: ez pedig a csontvázam.
amikor kisgyerek voltam, meghalt a nagymamám. nem akarom, hogy elhamvasszanak vagy elássanak.
ezért ivo a csontvázát a tudománynak ajánlja majd fel.
de előtte még, hogy bemutassa: egyelőre ő rendelkezik a testével, négy helyen megvágja magát: mindkét szemöldökét a szélén.
ivo ül és vérzik.
nincs semmi baj veled, énekli.
hát jó.
zene száll
2009.07.23.
14:54
szaxofon hangja száll ki a zsinából
a levegőben lebegő légies hanggal
a zsina udvarán sárga akácokká válnak
lehullanak a hangok
az összes kerékpáros
2009.07.24.
10:05
a thealterezők bizony kerékpárral járnak. az önkéntesek így száguldanak egyik helyszínről a másikra, hogy pontosan odaérjenek. és a vendégek közül is sokan kétkeréken jönnek színházat nézni.
az előadások alatt, amikor kiürül a zsina udvara, a kerékpárok kicsit közelebb gurulnak egymáshoz.
sutyorognak, nevetgélnek, mint órán a rendetlen gyerekek.
hogy miről, azt senki sem tudja, csak ők.
de azt még az én kerékpárom, pannónia lisa sem árulja el nekem.
én úgy képzelem, hogy egyszer kerépkározás közben majd megáll a szívem.
de attól én még gurulok továb, hajt a lendület.
hajamat fújja a szél, két kezem a kormányt markolja.
és akkor megáll az idő körülöttem és megfagy a levegő.
szobor lesz belőlem.
az emberek, akik arra járnak, majd csodálkozva néznek. nem fogják érteni. hisz nem volt benne az újságban, hogy itt szobrot avatnak! aztán mégis...
bárhol is történik ez meg, kerékpáros társaimtól kérem, hogy kővé dermedt kerékpáros szobromat a petőfi s. sgt. 89-es számú ház előtt állítsák fel, a bicikliúton. arccal a sajtóház felé. a kerekek a szegélytől 89 centiméterre legyenek beállítva. virág, gyertya elhelyezése megengedett.
hadd legyek én az összes kerékpáros szobra!
önkéntes hősök
2009.07.23.
14:38
köszönet a thealter minden egyes összes önkéntesének
akik a nyár legforróbb napjaiban is
negyvenfok árnyékban is
jókedvvel, hőséggel
|
News
