azok a deszkák, az a színpad (első nap)

22:58

olyan ismerős volt ez az érzés. amikor valaki úgy készülődik, mint egy menyassony, vagy egy fiatal lány egy randira, mert tudja, hogy valami nagyon jó vár rá.

átbiciklizel a hőségben a városon, negyven fok, izzadás, ilyenkor csupa ragacs az ember, még a haja is izzad, de mit sem számít. bekanyarodsz a hajnóczy utcába, és tudod, igen, tudod, hogy mindjárt otthon vagy, mindjárt elkezdődik valami nagyon jó, ami tíz napig tart, mindjárt ott lesznek a régi arcok, van, akinek a nevét sem tudod, de összemosolyogtok majd, mert ha máskor nem is, hát itt, évente egyszer. lezárod a biciklidet, megint eltelt egy év, konstatálod mosolyogva, csapódsz ide-oda, belehallgatsz a beszélgetésbe, hallgatod a gitárszót, és igen, a szívedet elönti az érzés: hazaértél.

bekanyarodtam a hajnóczy utcába, aztán feltűnt a zsina épülete, a kedvenc kovácsoltvas kerítésemmel, betoltam a biciklit - persze, elakadtam most is a kapuban, mint mindig -, és elakadt a lélegzetem.

ott állt a színpad, az én színpadom.

a színpadom a zsina udvarának sarkában.
a színpad, amit kizárólag csak nekem épített sanyibá (akit amúgy nem is így hívnak).
nem is mertem odanézni.
azt hittem, lesz egy raklap, két deszka - de nem azért hittem ezt, mert sanyibáról
ezt gondolom, hanem mert néha igen sekélyes a fantáziám, meg nem is mertem mást
álmodni magamnak.

alig voltak még az udvaron, szinte csak önkéntesek.

közel mentem. körbe jártam. álmélkodva, mint egy kisgyerek. nem hittem el.
ez az én színpadom, amit olyan régen szerettem volna már. lehet, hogy ezt csak gondoltam, de lehet, hogy motyogtam is egy kicsit magam elé.
 
te jó ég.

aztán felmentem a lépcsőn, és ott álltam.
és elfogott a rémület.
nem is jó szó, elfogott a rettegés,  a halálos rettegés, ami átjárta minden zsigeremet, te jó ég, mire vállalkoztam én a zenedoboz-a vajdasági szívvel, mit akarok én itt, nem is vagyok színész, kiabálni sem tudok, pánikba esem, amikor szöveget kell mondani, rettegek, hogy el is felejtem a szavakat, aggódom, halálosan, hogy tetszeni fog-e majd bárkinek is, amit csinálok,

jaj-jaj,

de már nem lehet kihátrálni, itt van ez a gyönyörű színpad, amit sanyibá nekem épített,

de talán lehetne valami hasmenésre hivatkozni, esetleg nagyon hosszú hetek alatt gyógyuló maláriára, a hidegrázást talán tudnám mímelni, meg amúgy is trópusi a hőség, izzadni könnyű lesz,

vagy inkább találjam ki azt, hogy hirtelen el kellett utaznom egy távoli, titokzatos rokon temetésére, de hát ilyet nem hazudik az ember,

vagy mondjam, hogy a kedvenc együttesem lép fel pont azon a négy estén pulában, amikor nekem itt kéne lennem, és hát ne haragudjatok, búcsúkoncert, őket aztán soha többé, se látni, se hallani, ott kell lennem, nyilván megértitek, bocs,

aztán egyszer csak ezek a gondolatok elmúltak.

a pánik, a rettegés, a gyomorszorítás nem.

csak hát nyilvánvaló: elvállaltam, meg is csinálom. és mivel vagy jól csinálom, vagy sehogy, ebből következik, hogy jól fogom csinálni. igyekszem.

csak ne essen az eső.
csak ne felejtsem el a szöveget.
csak ne egyenek meg a szúnyogok.
csak legyenek nézők.

jajj.