Pótblog-Pintérül!

Szeretnék úgy írni, mint Béla, de nem tudok úgy írni, a lábam nem alkalmas rá. A színházat ugyanis lábbal írják. Volt egy álmom. Abban az álomban én rendező voltam. Színházi rendező, persze, és ezt az álmomat ébren is képviseltem, szóval annyi lenne, hogy a színésznek megmondom, itt jössz be és ott mész ki.

Ami pedig odabenn történik?

Nos?

Hát, ahhoz már a Béla jobban ért, mert tudja azt is, mikor kell a színésznek bejönni – jó, azt én is tudom és, mikor kell kimenni – jó, azt is.

És benn?

A pokol kilencedik körében, amit színpadnak nevezünk?

Mi történjék a színpadon.

Hát, az, amit a Béla megír.

És megrendez.

Figurákat.

Teljesen pontosan tudja, hogy a figurák minek és hogyan mutatkozzanak.

Milyen legyen a szavuk és a lábuk járása.

Mi legyen rajtuk a ruha, úgy, hogy az passzoljon.

A Béla úgy passzol, ahogy csak a legnagyobbak.

Még, akkor is, amikor némileg beinog a konstrukció, a jelenet még mindig tart, holott már vége van.

Rendezői jobbon áll péel a nő, az anya, aki nem lehetett anya, és lassan leesik neki, hogy a férje szűri a levet össze.

Lassan esik le neki, csak abból látom, ahogy ott áll, nekem viszont gyorsan esik le, le is van már esve, szétterült a kétely, a féltékenység, a harag, a bánat és a rettegés, és, igen, a panasz is szétterült nézői lelkem padlóján.

Basszameg.

Basszameg!

Ezt hallom a tócsából, benne egy nő fuldoklik, pedig csak áll.

Áll a színpadon és nem csinál semmit, de olyan ritmusba van az odarendezve, az állásba ez a nő, mintha mindezt csinálná, amit egy nő csinál, tehát kikaparná a büdöskurvája szemét, miközben tépi a büdöskurvája hajár, és rugdossa is, és veri, mint a záporeső.

Na.

Eddig rendben, biztos jó a színésznő.

Biztos jó, mert előbb utóbb ki is kell vinni onnan, abból a pást széli álldogálásból, és éppen akkor kell kivinni, amikor kell.

Ezt, ennek az idejét, a sebességét ember meg nem mondja, mert hiába fizika is kimenni egy nőnek, és kémia is, naná!

Azt csak a Béla mondja meg.

Úgy menjél, hogy, amikor mész, akkor már győztél.

Legyőzted a tócsát.

Nem büszkén, nem gőgösen, nem is ravaszul vagy alattomosan, faszt!

Hanem úgy, ahogy csak az a nő mehet, aki tudja, hogy az élet is megy vele.

Innen el, az élet megy tovább, és ő vele megy.

Elmegy az élettel.

Nem is beszélve a csúnya fogú lányról, akit jó lett volna megsimogatni, de a Béla nem hagyta, mert a csúnya fogú lányokat nem szokták simogatni.

Amiből az következne, hogy a csúnya fogú lány vulgárpszichózisa tengelysugára mentén lett a gárda egyik jobbik tagja.

Azért lett, mert oda emberek mennek vonulni, és Béla tudja, ha emberek mennek valahova, akkor azokat az embereket nekem minimum meg kell értenem vs szeretni is kell.

A magunk módján.

Na, a Pintér vágja ezt a „magunk módját”.

Pintér Béla valójában a mai színházunk Móricz Zsigmondja.

Szerencséje is van annyi, hogy a Barbárok is ott várják őt.

Raktáron.

Aranyos Béla Bácsi, Drága Raktárosunk!

Rámoljál csak onnan mindent és mindenkit kifelé!

                                   balog