sóvirágok

06:56

20:00-21:45 Régi Zsinagóga:
Tünet Együttes (Budapest):
Sóvirág - avagy a létezés eufóriája

a fesztivált méltón lezáró sóvirág, Cuhorka Emese és Fahidi Éva darabja az általam annyira szeretett Szabó Réka rendezésében a legszebb eloadás volt. sot, fogalmazhatok úgy, hogy tízéves bloggerlétem egyik legszebb eloadása.

megható, megindító történet két generáció barátságáról, az egymás iránti gyermeki és tiszta kíváncsiságról, szeretetrol és tiszteletrol.
a sóvirág nem a megszokott holocaust-történetek egyike, és éppen ezért annyira nehéz nézni.
csupán néhány villanás, néhány tabló sejlik fel fahidi éva életébol, apránként rakjuk egymás mellé a kis mozaikokat, amelyeket láttatni ad, és ez talán még borzasztóbb, mintha az elejétol a végéig elmesélné.

mert kizökkent és visszazökkent a történetbe.








nem tudom, neki milyen lehet az, hogy az eloadás révén újra meg újra átéli a történetet, a saját történetét - biztosan még hetven év után is nehéz.

fahidi éva debrecen mellett élt a családjával, a zeneakadémiára készült, de oda zsidókat akkor már nem vettek fel. a numerus clausut épp csak érintjük, aztán megtudjuk, hogy beköltöztették a házukba a csendorparancsnokot, ok édesanyjával, édesapjával, és húgával gilikével négyen a gyerekszobába szorultak.

innen a gettóba vitt az útjuk, ahol tízen laktak negyven négyzetméteren - de a gettóban nem lehetettt sem táncolni, sem zongorázni.



80 embert zsúfoltak be egy marhavagonba, amikor elindultak a téglagyárból. vagononként két vödröt kaptak, az egyikben víz volt, a másika wc-t helyettesítette.

de ok még ott is, akko ris reménykedtek.
még a marhavagonban is - ahol, ha valaki meghalt, velük utazott tovább, ha valaki megorült, addig üvöltött, míg a gégéje bírta - ott, a marhavagonban is úgy hitték: ha ok négyen együtt maradnak, akkor mindent kibírnak. mert tudták, hogy ott, ahová mennek, majd szorgalmasan kell dolgozniuk.

auscwitz-birkenauba megérkezve neki jobbra kellett mennie, az anyjának és a húgának balra.

sokkal késobb tudta meg, hogy a családtagjait még azon a napon megölték.

20 éves volt, amikor elindult haza auswitz-birkenauból. a 20. születésnapján, ameylre úgy emélkszik: "senki nincs a világon, aki tudná, hogy ma van a születésnapom".

kapott egy papírt is, amelyen az állt: állandó lakhelye auscwith-birkenau, foglalkozása: volt fegyenc.

ez az egyik, ami erosen arcul csap engem. eddig errol még soha, sehol nem olvastam. mégis, ez bizonyítéka annak, hogy a koncentrációs táborból szabadultakat nem tisztelte a felszabadulut világ sem, nem számítottak, sot.

hazatérve becsönget a házuk kapuján, "egy szörny nyit ajtót". a tanyájuk már másé: elzavarják.
két éven át nem kel fel az ágyból, mert nincs miért.
amikor megismeri a férjét, egy hét után tudja, hogy feleségül fog menni hozzá.

de ezeket az apró kis történetdarabokat nem egyben meséli el. mert két párhuzamos történetet látunk a színpadon: egy fiatal és egy idos no találkozásának és összebarátkozásának meghitt és nagyon mély pillanatait. a gyermekkorukról bezsélnek, hogy mit történt velük nyolc, négy, tizenketto, húsz éves korukban és hogy mire vágytak, mire vágynak.

rövid, tánccal tarkított dialógusok, amelyek egyre beljebb engednek bennünket a két no életébe és titkai közé, és szerencsénkre a történet nem nélkülözi a bájos humort sem (oxigénpörkölt).

cuhorka emesét minden eddig látott darabban szerettem. szeretem, ahogy táncol, szeretem az elhivatottságát, a kedvességét, a lágyságát, szeretem az egész lényét, ahogy létezik a színpadon. azt hizsem, ez a darab számára legalább akkora ajándék, mint számunkra, nézok számára, akiket beengedtek egy nagyon intim térbe, ahol úgy ülünk, hogy lélegzetet is alig tudunk venni, de ahol tudunk mosolyogni, amikor a két no mosolyog és együtt táncol a színpadon, és ahol át tudjuk érezni a holocaust borzasztó, elképzelhetetlen kiszolgáltatottságát, és az ennek olykor ellentmondó életigenlést és életszeretetet.







fahidi éva 22 évesen megoszül.
70 évesen pedig megbocsát az anyjának. megbocsátja, hogy nem az életet választotta, hanem a halált, nem ot, hanem gilikét.

nálam ennél a résznél elpattan valami. az eloadás további részében azért küszködök, hogy ne kezdjek el megállíthatatlanul zokogni, hogy ne engedjem szabadjára a könnyeimet, mert tudom, ha így teszek, sosem fogom abbahagyni a sírást. és nézünk egymás szemébe: fahidi éva a színpadon és én az elso sorban, és félre kell hogy fordítsam a tekintetemet, mert nem tudok abban a pillanatban mit kezdeni mindazzal, amit a szemében látok, és félek attól, amit o az én szememben megláthatna.

fahidi éva azt mondja: kézen fogja járni szép. mert azt jelenti, hogy mély barátság és bizalom fuzi össze a két embert.

és a fiatal meg az idos no megfogják egymás kezét és kimennek a színpadról. és nekem újra összefacsarodik a szívem, és ez az édes-rossz fájdalom az, amit még sokáig magammal viszek az eloadásból.