derevo - harlekin (ötödik nap)

22:20

„A vámvizsgálatnál a Foglalkozása rovatba azt írtam be: harlekin.
A rendőr megkérdezte, hogy ez mit jelent.
Azt feleltem: - Én ezt csinálom már évek óta egy színházban.
Mire ő: - Akkor azt kellene írnia, hogy: színész.
Elnézést kértem. Ő mosolygott.
Ahogy mentem el a pulttól, a hátamon éreztem a rosszalló tekintetét.
És hirtelen rájöttem, hogy másképp járok. Könnyebbek a lépteim és élénkebbek, mintha 300 évvel fiatalabb lennék.”

van egy bohóc, van neki egy édes kis majma
meg egy kis paprikajancsija. van még a
történetben egy nagyon szép balerina, olyan
bohócos, tudod. az egész olyan, mint egy
andersen-mese, van benne egy kicsi az
ólomkatonából is.

akkor mért az a weöres sándor vers jutott
eszembe, hogy tárt kebleden reszket a kóc,
meghal érted a jancsi bohóc?

hát látod. most látod, hogy mindenkinek van
annyi emléke a bohócról, hogy abból akár
egy egy estés mesét is írhatnánk a
gyerekeknek. ha még nem rontottuk el őket
annyira, hogy ne érdekeljék őket a bohócok.

a derevoban az nekem a furcsa, hogy mindig
kopaszok. amikor először láttam őket a
thealteren, akkor is kopaszra volt nyírva a
hajuk mindannyiuknak. vagy inkább úgy kell
mondani, hogy kopaszra van nyírva a fejük?

és olyan szépek. olyan kecsesek. olyan nagy
és kifejező a szemük, olyan huncut. és
ahogy táncolnak, jönnek-mennek, csak
ámulsz, ámulatba ejtenek, és szépen az
ujjaik köré csavarnak.

amikor odaértünk a színházhoz, ott állt az
úttesten.

harlekinnek hívja magát, nekünk
bohóc. és nézett a nagy szemével. nem
szólt. nézte, hogy nézzük, és nézte, hogy
mit csinálunk, hogy ő kint az úttesten, a
színház előtt, amikor tulajdonképpen bent
kéne lennie, mert ugyebár ez nem
utcaszínház. kíváncsian néztük, és ő
érezte, hogy szerettük. aztán bement.

ott is nézett. jött-ment, sétafikált fel-alá,
mintha ő lenne a világ ura.
tudod, az is volt.




és aztán felmászott a lépcsők melletti
falon és eltűnt a nézőtéren. így:



bementünk a nézőtérre. zsúfolásig megtelt,
alig találtunk helyet. és egyszer csak ott
volt ő is a nézőtéren. a embere szeretik,
ha valaki ott van a nézőtéren fura
kalapban, szakllal, fehérre mázolt arccal,
valaki más, aki nem a néző. ha ez a valaki
más ott van, a nézők úgy érzik, kicisit ők
is részesei a csodának, ami a színfalak és
a nézőtér között, igen, jól mondod, a
színpadon történik.

úgy érzik, hogy kicsit ők is benne vannak a
történetben.

oldalt, a karzaton egy férfi fejgéppel.
ide-oda mozgatja a lámpát. a kerek fényfolt
úszik a nézőkön és a székeken, és valahol
megáll. harlekin odafut. nagyon boldog,
hogy bele tudott állni a fény közepébe.

aztán ezt csinálják újra. aztán harlekin
elfut, a fény meg üldözi. játszanak, és az
embereknek ez tetszik. intelligens robot. 

harlekin azt is játszotta, hogy mi vagyunk
a színpadon, és ő kinéz a függönyön át a
nézőtérre, ami tulajdonképpen a kulissza.

tudsz követni?
én tudom magamat.

amikor ki(be)kukucskál, felharsan a taps.
és harlekin nagyon boldog.

aztán egyszer csak sötét lett, és két
árnyat láttunk, egy nő meg egy férfi
árnyékát. és aztán kijöttek a függöny
mögül. ott ült  a lány, a szép bohóc, aki
akár táncosnő is lehetne egy zenedobozban.
harlekin pedig beverte egy naaagy
kalapáccsal a tűzriasztót, és a nézők,
tudod, az elképzelt nézők a függöny
túloldalán eszeveszetten menekültek. a
bohóc pedig boldogan táncikált. micsoda
csínytevés!

és aztán jött a két táncos, a törékeny,
szép bohóc-táncosnő meg a jancsibohóc.
van úgy, hogy a szájak helyett a testek
beszélnek. de még hogy! a fiú szereti a
lányt, és a lány? hát eléggé rátarti.
aztán újra harlekin jön, de most senki nem
nevet. csend van, feszült.

apró kis etüdöket látunk, sok törékeny,
szép történetet. a rátarti, kevély lányról,
akinek nem kell a jancsi bohóc szíve. meg
is eszi. de harlekin visszaszerzi, és egy
szép nő visszaműti neki.

szív nélkül ugyanis nem lehet élni. még egy
bábnak se.

és amikor senki sem tapsol, a bohóc -
harlekin  - elővesz egy nagy táblát, rajta
applause (taps) felirata. de persze ezt
akkor mutatja, amikor sehogy sem akaródzik
tapsolni, mert egy be nem teljesült
szerelem nézői vagyunk. és mi is szomorúak.

a paprikajancsi rongybabaként táncol a
színpadon és mi elhisszük. elhisszük, hogy nem is
csontja van neki, hanem szalmával van
kitömve.

ahhoz, hogy hazagyere hozzánk, át kell
úszni egy nagy folyón, evezni kell a
vízesések között, sílécen kell lecsúszni a
hatalmas havas hegyoldalakon, kötélen kell
felmászni óriási sziklákra. de akkor majd
otthon leszünk, és szerethetjük egymást.

nyemcsok.eva@gmail.com

és akkor fotók az előadásról, amit a derevotól kaptunk, a fotókat d. hartwig, a. bogodist és a. andrejeva készítette a társulat korábbi előadásain.