derevo - harlekin (ötödik nap)2010.07.20.
22:20
„A vámvizsgálatnál a Foglalkozása rovatba azt írtam be: harlekin. A rendőr megkérdezte, hogy ez mit jelent. Azt feleltem: - Én ezt csinálom már évek óta egy színházban. Mire ő: - Akkor azt kellene írnia, hogy: színész. Elnézést kértem. Ő mosolygott. Ahogy mentem el a pulttól, a hátamon éreztem a rosszalló tekintetét. És hirtelen rájöttem, hogy másképp járok. Könnyebbek a lépteim és élénkebbek, mintha 300 évvel fiatalabb lennék.”
van egy bohóc, van neki egy édes kis majma meg egy kis paprikajancsija. van még a történetben egy nagyon szép balerina, olyan bohócos, tudod. az egész olyan, mint egy andersen-mese, van benne egy kicsi az ólomkatonából is.
akkor mért az a weöres sándor vers jutott eszembe, hogy tárt kebleden reszket a kóc, meghal érted a jancsi bohóc?
hát látod. most látod, hogy mindenkinek van annyi emléke a bohócról, hogy abból akár egy egy estés mesét is írhatnánk a gyerekeknek. ha még nem rontottuk el őket annyira, hogy ne érdekeljék őket a bohócok.
a derevoban az nekem a furcsa, hogy mindig kopaszok. amikor először láttam őket a thealteren, akkor is kopaszra volt nyírva a hajuk mindannyiuknak. vagy inkább úgy kell mondani, hogy kopaszra van nyírva a fejük?
és olyan szépek. olyan kecsesek. olyan nagy és kifejező a szemük, olyan huncut. és ahogy táncolnak, jönnek-mennek, csak ámulsz, ámulatba ejtenek, és szépen az ujjaik köré csavarnak.
amikor odaértünk a színházhoz, ott állt az úttesten.

harlekinnek hívja magát, nekünk bohóc. és nézett a nagy szemével. nem szólt. nézte, hogy nézzük, és nézte, hogy mit csinálunk, hogy ő kint az úttesten, a színház előtt, amikor tulajdonképpen bent kéne lennie, mert ugyebár ez nem utcaszínház. kíváncsian néztük, és ő érezte, hogy szerettük. aztán bement.
ott is nézett. jött-ment, sétafikált fel-alá, mintha ő lenne a világ ura. tudod, az is volt.

és aztán felmászott a lépcsők melletti falon és eltűnt a nézőtéren. így:

bementünk a nézőtérre. zsúfolásig megtelt, alig találtunk helyet. és egyszer csak ott volt ő is a nézőtéren. a embere szeretik, ha valaki ott van a nézőtéren fura kalapban, szakllal, fehérre mázolt arccal, valaki más, aki nem a néző. ha ez a valaki más ott van, a nézők úgy érzik, kicisit ők is részesei a csodának, ami a színfalak és a nézőtér között, igen, jól mondod, a színpadon történik.
úgy érzik, hogy kicsit ők is benne vannak a történetben.
oldalt, a karzaton egy férfi fejgéppel. ide-oda mozgatja a lámpát. a kerek fényfolt úszik a nézőkön és a székeken, és valahol megáll. harlekin odafut. nagyon boldog, hogy bele tudott állni a fény közepébe.
aztán ezt csinálják újra. aztán harlekin elfut, a fény meg üldözi. játszanak, és az embereknek ez tetszik. intelligens robot.
harlekin azt is játszotta, hogy mi vagyunk a színpadon, és ő kinéz a függönyön át a nézőtérre, ami tulajdonképpen a kulissza.
tudsz követni? én tudom magamat.
amikor ki(be)kukucskál, felharsan a taps. és harlekin nagyon boldog.
aztán egyszer csak sötét lett, és két árnyat láttunk, egy nő meg egy férfi árnyékát. és aztán kijöttek a függöny mögül. ott ült a lány, a szép bohóc, aki akár táncosnő is lehetne egy zenedobozban. harlekin pedig beverte egy naaagy kalapáccsal a tűzriasztót, és a nézők, tudod, az elképzelt nézők a függöny túloldalán eszeveszetten menekültek. a bohóc pedig boldogan táncikált. micsoda csínytevés!
és aztán jött a két táncos, a törékeny, szép bohóc-táncosnő meg a jancsibohóc. van úgy, hogy a szájak helyett a testek beszélnek. de még hogy! a fiú szereti a lányt, és a lány? hát eléggé rátarti. aztán újra harlekin jön, de most senki nem nevet. csend van, feszült.
apró kis etüdöket látunk, sok törékeny, szép történetet. a rátarti, kevély lányról, akinek nem kell a jancsi bohóc szíve. meg is eszi. de harlekin visszaszerzi, és egy szép nő visszaműti neki.
szív nélkül ugyanis nem lehet élni. még egy bábnak se.
és amikor senki sem tapsol, a bohóc - harlekin - elővesz egy nagy táblát, rajta applause (taps) felirata. de persze ezt akkor mutatja, amikor sehogy sem akaródzik tapsolni, mert egy be nem teljesült szerelem nézői vagyunk. és mi is szomorúak.
a paprikajancsi rongybabaként táncol a színpadon és mi elhisszük. elhisszük, hogy nem is csontja van neki, hanem szalmával van kitömve.
ahhoz, hogy hazagyere hozzánk, át kell úszni egy nagy folyón, evezni kell a vízesések között, sílécen kell lecsúszni a hatalmas havas hegyoldalakon, kötélen kell felmászni óriási sziklákra. de akkor majd otthon leszünk, és szerethetjük egymást.
nyemcsok.eva@gmail.com
és akkor fotók az előadásról, amit a derevotól kaptunk, a fotókat d. hartwig, a. bogodist és a. andrejeva készítette a társulat korábbi előadásain.






|