1987-ben szöktem át papírok nélkül a francia-német határon a saarbrückeni temetőben, egy napfényes őszi vasárnap délután. Párizsba érkezve feladtam magam és zárkába csuktak, ahonnan az újságírók szabadítottak ki. Utána hónapokig jártam az apácákhoz ingyen-konyhára, csavarogtam és az utcán aludtam, miközben Villon balladáit dúdoltam magamban. Sokat köszönhetek ezeknek a balladáknak, nagyon sokat. Az életemet! Aztán sok-sok évre rá, mikor már Orléans-ban éltem, tudtam meg, hogy Villon ott is raboskodott, sőt az egyik olyan kastély pincebörtöne szomszédságában éldegéltem, ahol Villon majdnem elpusztult, és amikor föntről belenéztem ebbe a pincébe (ami már múzeum), furcsa érzés kerített hatalmába. Egy állapot, az üresség és sors furcsa állapota. Az igazi szépség és jóság állapota. Az igazi értelem és jelentőség, ami a dolgok mögött van. Végül Mitterand francia elnök kabinetjéből látta az előadásunkat egy hölgy, a Theatre de la Ville-ben és megkaptam a szükséges papírjaimat. A zárt ajtók egy csapásra megnyíltak, csak úgy hirtelen, észrevétlenül. Megint ez az üres állapot. A meghaladás állapota. Életem eseményei meghaladták önnön magukat? Vagy az események túlhaladtak rajtam? Túlléptek önmagamon?

Úgy 2000 táján beszélgettem Tolnai Ottóval Nagy József orléans-i lakásában, az akkor még aktuális jugoszláv háború kapcsán, hogy mit is jelent elmenekülni egy országból, elhagyni mindent, ahova az ember született – nem csak az amiért megdolgozott, nem csak a barátokat, szerelmeket, megszokott kedves utcákat, az otthont, hanem a saját nyelvét is. (Szerintem Tolnai pont ez utóbbiért maradt, ami természetes is egy írótól).
Ottó akkor azt mondta, hogy nem az elmenekülés a nehéz, hanem a maradás, és bármi áron is, de maradni kell. Én azt gondoltam és gondolom, hogy mind a kettő nehéz, de leginkább így utóbb, ennyi év után most azt gondolom, hogy szökni vagy maradni ugyanaz.

A darabban életem négy valós helyszíne vonul fel, amelyekhez különböző emlékezetes események kötődnek: a börtöncella, a szerzetescella, a pszichiátriai kórterem, a párizsi cselédlakás. Azonban ezek a szobák mégis mindig ugyanazok, olykor csak a színük változik, a hangulatuk, a bennük történő események és emberek, de a szobák alapjában és formájában mindig ugyanazok, és az ürességet szimbolizálják. A forma üresség, az üresség forma. Önmagam cellája. Ez a külső világ belsőségessé válik. Végül mégis mindig önmagam cellájában vagyok. Amikor valami történik, akkor keletkezik egy rés, egy repedés, és megszületik egy lépés, ami teljesebbé teszi ezt a világot. Minden megtett lépésnek nyoma marad, az üres térben. Ezek a lépések azok az árnyak, melyek a dolgok közé hullanak. Ahogy T. S. Eliot mondja: az eszme és a valóság, a mozgás és a tett közé odahullik az árnyék. A fogantatás és a teremtés, az indulat és a válasz közé, odahullik az árnyék. A vágy és a görcs, az erő és a létezés, a lényeg és a leszállás közé odahullik az árnyék.
(Szakonyi Györk)

„Szakonyi Györk az igazi mítosz, a pókerarcú színpadi szörnyeteg pedig egy sokkal vidámabb drámát játszik tovább, orosz rulett kabaré verzió, az örök élet titka, testvérei szeretettel, mások tátott szájjal figyelik.”
(Sisso: Nagy József és testvérei - 100 TŰ HOSSZA, www.kultura.hu)

„[…] a félelmetesen szikár arckifejezéséről híres Szakonyi Györk minden egyes megnyilvánulása nyomot hagyott maga után.”
(Makrai Sonja: Önironikus, merész játék, Magyar Nemzet)

koreográfus, előadó: Szakonyi Györk
zene: Grencsó István
ének: Kozma György
tér: Vati Tamás
video: Hörcher Gábor
szakmai munkatárs: Unoka Zsolt
producer: Iványi Marcell

Támogatók: NKA Táncművészeti Szakmai Kollégium, KraatsFilm
Produkciós partner: MASZK Egyesület (Szeged)
Az előadás a MASZK Egyesület felkérésére és támogatásával készült.

© 2010, KraatsFilm