csak radikálisan

00:06

badarság.
nem kell keresni a nőt.
a nő ugyanis mindig mindenütt ott van.
ő a világ alfája és omegája.
a világ fölött az eget is nők tartják.

a nő mindenütt ott van. don quijote-nak dulcineaként jelenik meg, hameltnek ophelia képében.

a radikális szabadidő színház újraértelmezte hamlet és a nők viszonyát.
a nők és a nők viszonyát.

szeszély és ösztön.
ez a nő?



(holnap azért is női szeszélyt fogok enni a cukrászdában)

kislányként arról ábrándozunk ,hogy megtaláljuk életünk szerelmét, és ebben a szerelemben majd felolvadunk, mindent feláldozunk érte.
nagy átverés az egész.
nem kell felolvadni.
nem kell azt a zenét szeretni, amit ő.
nem kell azt a rendezőt imádni, amit ő.
nem kell azt az ételt és úgy enni állandóan, amit és ahogy ő.

mért nem tudunk nemet mondani?

mért kódolnak arra bennünket, hogy behódoljunk, hogy szemet hunyjunk, hogy megalkudjunk, hogy szolgáljunk egészen addig a napig, amikor reggel a tükörbe nézve elönt bennünket a keserűség, mert felmerül bennünk az egyébként már rég óta a fejünk körül settenkedő kérdés: hol vagyunk ebben a történetben mi magunk?

és ekkorra mi magunk már nem vagyunk sehol.
csak szétvert személyiség vagyunk, lábbal tiport lélek, sokszor megsebzett szív, megbántott önérzet és földbe taposott önértékelés.

kinek kell ez?



nem kell ez senkinek, de akkor mégis: miért?

miért nem voltak bátrak annyira anyáink, hogy elváljanak, hogy hátat fordítsanak addigi, kizsákmányolt életüknek, hogy azt mondják: nem - és felüljenek az első vonatra, és elmenjenek egy másik városba új életet kezdeni - ami lehet, hogy nem lesz jobb, de soha nem tudhatták meg, mert meg sem próbálták. ezek a nők nem tettek mást, csak egész életükben tűrtek és vártak, várták, hogy történjék valami, valami csoda, hogy megforduljon a Föld forgása, hogy valaki jöjjön és leverje kezükről, lábukról, szívükről a bilincset - de ez a valaki, jó sorsuk, ez az angyal soha nem jött, és mire eszméltek, mire évtizedek múltán feleszméltek, azt kellett látniuk, hogy a férfi, aki használta, kihasználta és megalázta őket, idegesítő és dühítő, hogy lusta, hogy egy szalmaszálat sem tesz keresztbe, nem melegít magának ételt, és ha nem szolgálná ki senki, inkább éhen halna, de nem állna fel az asztalfőről, hogy szeljen magának egy szelet kenyeret.
és ezeknek a nőknneknem maradt már más éltető erő, csak a gyűlölet, amit aziránt a férfi iránt éreztek, akinek néhány évizeddel korábban boldoban mondtak igent, önként hajtva fejüket a szolgaiság jármába.

és ezek a nők nem tehettek róla.



erre lettek kódolva, ezt látták az anyjuktól - azok meg az ő anyjuktól és így tovább.

a férfi azt mondja: a nő legyen csupa kellem, csupa báj.
ki akar látni egy nőt hegesztősisakban, olajos ruhában?
a férfi azt akarja: a nő támaszkodjon rá.
akkor mért mondja a nőnek, ha nem tud becsavarni egy villanykörtét: alkalmatlan?

a nő nagyon tud szeretni.
a férfi is - a maga módján.

a nő elrakja a színházjegyeket - lepréselve.
a férfi összegyűrve zsebre vágja, később kidobja.
a nő tud nagy szemekkel, pillát rebegtetve a csillagos ég alatt egy padon ábrándozni.
a férfi feszeng. szorítja a cipője.

de kérem, mindezzel együtt és mindezek ellenére a nemek állandó harca kiegyenlített, mondhatni egál. egalitééééé.

egy-egy.
lehet szembeszegülni, lehet végkimerülésig birkózni, hogy a másik legyűrettessék.
a harag nem tart örökké, mert a nő szereti a férfit, a férfi szereti a nőt.
ez a világ szerencséje vagy szerencsétlensége.



(én kérek elnézést, kékharisnya énem kitört, amikor a klaviatúrára raktam az ujjaimat. mellesleg megjegyzem: a blog szövegének begépelése után azonnali hatállyal elbocsátottam)

(radikális szabadidő színház budapest - gyros töredékek trilógia, 2.0)