a szív csukódik, a blog bezár

16:03

ez a kép az eleje és ez a vége. a zsina kerítésén volt ez a házszám tábla - amíg el nem lopták. én még szerencsére előtte lefényképeztem. keretet ad ez is az életemnek, meg az én thealteremnek - vagyis a thealternek az én életemben.

hétfő délután van. a nap megette a munka javát. az íróasztalomtól kilátok a végtelen égre. teli van ígérettel.

kicsit lógatom az orrom: úgy érzem magam, mint az ejtőernyős ugrás után. kicsit üresnek. kicsit csodálkozónak, hogy ilyen gyorsan vége lett.

ez a fesztivál pontosan olyan szubjektív időben zajlott, mint az összes többi. voltak lassabb, méltóságteljes napok, és voltak nagyon gyorsan elröppenők. az időt megállítani most nem sikerült - talán majd jövőre.

mint minden blogzárásnál, most is van hiányérzetem. lehetett volna többet írni, olykor jobbat is. sajnálom, ami kimaradt, és sajnálom, ami kimarad, mert három-négy nap múlva jut majd eszembe. de azok a blogposztok eleve az enyészetéi lesznek.





azért nem kopik ám el olyan gyorsan. még át kell nézni a fényképeket, ktörölni, ami nagyon nem jó. kuka, kuka, kuka. most néztem, ezen a fesztiválon több mint 250 fénykép került fel a blogra. remélem, jól számoltam. ha nem, az sem baj.

jó végignézni újra  a fotókat. a legöbb előadást segít újra lepergetni. megértek utólag is dolgokat.

a szövegekbe is bele-beleolvasok a blogon. de nem javítom ki az elütéseket, és nem írok hozzá vayg veszek el belőle. a blog akkor és abban a pillanatban biztosan érvényes, amikor íródik. jó esetben majd tíz év múlva is vállalható.

tartozom köszönettel annak a sok-sok ezer olvasónka, akik az elmúlt 9 évben a blogot olvasták. valahogy arra gondolok, biztosan úgy érzik, hogy ismernek engem  - mert az összes posztban benne van az én lekicsinyített, személyes világom. és talán ez hozzá tesz egy picit az övékhez is.

és van nekünk ilyenünk is. azért ezt büszkeséggel tölt el.




nálam még hetekig nincs vége.
eszembe jutnak vicces mondatok, amiken hetekig nevetek majd. például az egész héten hazafelé. ez vicces - nekem. nektek nem biztos. nem értitek, mert nem voltatok ott. de nektek is biztosan vannak olyan pillanataitok, amiket visztek majd magatokkal féltett kincsként.

köszönöm az összes előadást. azokat is, amik kevéssé tetszettek. azokat meg, amik nagyon, duplán.

fura: angyal volt a z eleje, angyal volt a vége. a színház kicsi, őrző puttóiként repkedtünke gyik előadásról a másikra. amúgy bármikor tudok ilyen szörnyű mondatokat összetenni, különböző geil-ségi fokozatban 1-től 10-ig. csak kérnetek kell. vagy azt, hogy ne.





a füzetemben még találok egy szöveget, ami nem került ki posztként. persze, a végére tartogattam. olvassátok csak:

thealter wifi hálózat csatlakoztatva.

az első szabadtéri irodám.

a fák levelei között átszűrődik a napfény, hegedű szól, szívet tépően. időnként egy őrült potrohos átrohan a képen, állítólag übünek hívják. ordít, mint az állat - így mondaná a nagymamám.

fesztiválbarátomat el is kellett rejteni, nem bírja az ilyen tapló viselkedést. azért egy fotó kedvéért beleállt a képbe.

már csak ez a nap van, aztán még egy.

valaki kikapcsolahtná ezt a hegedeűt, a végén még elszomorodom, hogy mindjárt itt a vége, és nem lesz kedvem átsétálni a kisszínházba.

de lesz, persze. már csomagolok is.

kapcsolat megszakítva.
halló, itt a föld.
van ott valaki?
halló, halló. itt a föld.



fú, de k.vára nehéz bezárni ezt a blogot.
olyan vagyok, mint egy rossz anya, aki azzal éget, hogy még nyolcszor utánad szól a lépcsőházban. köztük ezt is: - pisilni nem kell?

nosza, legyünk gyorsan túl rajta.

akkor hát elköszönés:

köszönöm és szeretettel:

nyemcsok éva eső fesztiválblogger, idén kilencedszer
nyemcsok.eva@gmail.com

vagy:
köszi, puszi, én.