szereplők:
Szergej Leontyevics Makszudov, írójelölt: Domokos Zsolt
Ivan Vasziljevics, színházigazgató: Rózsa Krisztián
Pjotr Bombardov, színművész: Viktor Balázs
Foma Sztrizs, színházi rendező: Borsányi Dániel
Ljudmilla Szilvesztrovna, színművésznő: Piti Emőke
Rudolfi, színházi ember: Horváth Szabolcs

fordította: Szőllősy Klára
dramaturg: Kautzky-Dallos Máté
látvány: Jeli Sára Luca
rendezőasszisztensr: Erdélyi Adrienn
rendező: Benkó Bence, Fábián Péter

valamint:
Gavrila Sztyepanovics, Filip Filippovics, Nasztaszja Ivanovna, Jermolaj Ivanovics, Romanusz, Shakespeare, Moliére, Csehov, Geraszim Nyikolajevics, Ippolit Pavlovics, Likoszpasztov, Izmail Alexandrovics, Agapjanov, Avguszta Menazsraki, Polikszena Vasziljevna, Arisztarh Platonovics Szelleme, Makszudov macskája (?), egy színházi takarítónő, színházi technikusok, moszkvai civilek és Igor, a pék.

„Figyelmeztetjük nézőinket, hogy semmi közünk a színre kerülő előadáshoz; rendkívül furcsa, szomorú körülmények közt jutottunk a kézirat birtokába. Szergej Leontyevics Makszudov tavaly tavasszal lett öngyilkos Kijevben, és mi ugyanazon a napon vaskos paksamétát és levelet kaptunk. A paksaméta a már fent említett kéziratot tartalmazta. A levelet megdöbbenéssel olvastuk. Szergej Leontyevics azt írta benne, hogy midőn eldobja magától az életet, kéziratát nekünk ajándékozza, azzal a kéréssel, hogy javítsuk át, írjuk alája a nevünket és vigyük színre. Különös, ámde végső akarat! Így hát elfogadtuk az ajándékot. Már most közölnünk kell nézőinkkel, hogy az öngyilkosnak soha életében semmi köze sem volt színházhoz, dramaturgiához. Jól ismerjük Moszkva színházi életét és ennél fogva kezeskedünk érte, hogy sem olyan színházak, sem olyan személyek, amilyenek a megboldogult írásában szerepelnek, nincsenek és soha nem is voltak."

„Generációs színház, de csak abban az értelemben, hogy benne a frissen végzett kaposváriakból összeállt társulat saját magán keresztül beszél a világról – például lúzer bölcsészekről, akik nemrég végeztek mozgókép- és médiatudomány szakon –, és ezen az egyetlen lehetséges önironikus, rendkívül személyes és közvetlen, szinte civil hangon keresztül folyamatosan reflektál magára, a pályakezdőre, mindent megkérdőjelez, és pont ezáltal igazol. Személyes kétségbeesés erejével ható tragikomikus színház. […]
A Züfec leginkább ebben, az azonosítható kortárs személyiségekben, ideológiákban, bátor szókimondásban, nyíltságban, a mindenkit egyaránt kigúnyoló egaliter gesztusban követi Bulgakovot: meg a személyességében, hogy saját magán keresztül mondja el mindezt.”
Herczog Noémi: Hogy jössz te ahhoz, hogy kritizálj?, Magyar Narancs

www.k2szinhaz.hu
www.szkene.hu