MandićGép

10:02

enyhe fejfájással ébreszt a meleg - no meg a tegnap előadások előtt és után beiktatott kerti partik.

először a mandićgép jut eszembe, via negativa, minden előadásukra emlékszem. ami ritka, hiszen 9. éve írom a blogot, több száz előadást láttam rengeteg társulattól.

pontosabban inkább az jut eszembe, hogy előadás után még elmentem orsihoz, ahol hegyekben állt a grillezett hús, a saláta, amivel megmentették ez életemet.
arról beszélgettünk, hogy miért kell az ilyen fokú provokáció, a vulgaritás, a meztelenség a színpadon.

a darab szövege marko mandić szerepeiből van összeállítva, 1996 és 2010 között játszotta ezeket. egyrészt már maga a válogatás is gazdag, sokoldalú, mindazonáltal megterhelő egyik darabból ugrálni egy másikba, és mire megérkeznél oda, már menni is kell tovább, másrészt lenyűgöző a folyamatos átalakulása. klasszikusok és kortársak.



érdekes volt látni azt is, hogy ennyi előadást hogyan lehet bravúrosan eggyé összerakni - a ragasztó néhol erősebb, máshol lazább, de egy jól körberajzolt ösvényen haladunk a nyilvánvaló végzet felé - hiszen mandić már a darab elején megkérte az egyik nézőt, hogy a megfelelő résznél legyen szíves és ölje őt meg, és ehhez adott is egy játékpisztolyt neki.

szívfájdító szerepek, ott vonul a szemünk előtt végig az élet, akár a sajátunk is: a háborús tűzharc, az anyja szeme láttára apja által bántalmazott gyermek, az árulás, a drog, a nő iránti szerelem, a nő kihasználása, a vőlegénylét, a meztelenkedés és a szex.

közben  egyre-másra nézőket hív fel a színpadra, barátot, anyát, szeretőt.



tudtuk, hogy a darab előbb-utóbb eljut a meztelenkedésig, Mandić sorolja is a statisztikai adatokat, a sajátját: 14x voltam meztelen, ebből négyszer nem látszott a péniszem.

közben pedig világossá válik, hogy a szlovénok állandó lemezelenítése nem a néző megbotránkoztatásáról szól, hanem egészen másról. saját magukról, hogy mennyire tudják elválasztani a színészni énjüket az énjüktől. mert utóbbi nem tud maszturbálni, a kis-vagy nagy dolgát elvégezni a színpadon, ahhoz ugyanis számos gátló érzést, szokást, tényezőt kell kiiktatni.

az éntől való elválasztódás, és a szereppel való teljes azonosulás nem lehet könnyű. az jutott eszembe erről ott a zsina nézőterén, hogy a hegyikerékpár versenyeken én, zsebkendőbe fújom az orrom. az egész országban biztosan én vagyok az egyetlen. de képtelen vagyok csak úgy a földre fújni, mint a férfiak, vagy szipogni, mint a nők. nem tudom átlépni azt a határt. pedig ez sokkal vékonyabb, mint mandićé.


nyemcsok éva eső