jó cím, játék a szavakkal. utalás egy színészre, akit mindannyian szeretünk és nagyra becsülünk. 

fehér ferenc fekszik a színpadon, kockás nadrágban, kitekeredve. két reflektor világítja meg csupán és enged be bennünket az ő világába. 

a lába kicsi, a cipője kicsi, felkelne, de nem tud. 

táncol, aztán eltűnik. nem a saját lábán jön vissza  a színpadra: egy bábu rángatja be a függöny mögül. pontosabban ő rángatja vissza saját magát a bábun keresztül - zseniális.

a bábunak nagyon emberi szeme van. a darab leírásában a thealter honlapján a bábut rosszindulatúnak, gonosznak írja le ff. én inkább kedvesnek, pajkosnak, reménytelinek látom a tekintetét. végig. akkor is, amikor már élet életre tör. 

vannak az előadásnak nagyon kirajzolt, nagyon erős pillanatai. amikor a táncos és a bábu egymás szemébe néznek - ami ugye nonszensz. mégis, ezekben a pillanatokban, a hosszú pillantásban és a hosszú csendben úgy látszik: mélyen egymás szemébe néznek és próbálnak abból olvasni. felmérni egymást. 

ijesztő az a pillanat is, amikor minkdetten egyszerre fordítják oldalra a fejüket és kinéznek - ránk. mit néznek? mit látnak? mit gondolnak? nekem úgy tűnik, mindent.

az előadást a végén egy fehér, barátságos nyuszi oldja, akiről szerencsére nem derül ki semmi rossz. szívünkben vidámsággal távozunk.

fehér ferenc nem először áll a thealter színpadán. én két előadására biztosan emlékszem - hogy pontos legyek, vissza is nézem: 2002-ben a kaspart nem láttam, a 2006-os message-t, a 2007-es woyczek-et és a 2013-as running-ot igen. rendkívüli táncos. ideje lenne már egy életmű-összefoglalót összerakni az eddigiekből, azt is feltételezve persze, hogy még számos előadás és évtized vár rá. 

örültem, hogy a workshoposok közül sokan ültek a nézőtéren - van mit tőle tanulni.



nyemcsok éva eső