közreműködők: Erdély Perovics Andrea, G. Erdélyi Hermina, Diószegi Ágnes, Szokol Szilárd, Varga Péter, Lengyel Zoltán, Perovics Zoltán ruhák: Csúri Anna a kartonfigurákat preparálta: Kiss Attila Etele hangkeverés és élő narráció: Lengyel Zoltán a rendező/szerkesztő munkatársa: Erdély Perovics Andrea rendező, látvány: Perovics Zoltán
Az előadás kifejezetten azzal a szándékkal jött létre, hogy érzékennyé tegye a mai fiatal generációkat a náci gyűlöletbeszéd veszélyeire, illetve megtanítsa felismerni annak elemeit a mai közbeszédben. Az előadás a Holokauszt esztétikai reprezentációjának szokatlanabb módját választja azáltal, hogy az áldozatok perspektívája helyett az elkövetőkre koncentrál, pontosabban az elkövetők nyelvhasználatát és gondolkodásmódját állítja a fókuszba, azt a Victor Klemperer, az irodalomtudós drezdai túlélő és szemtanú által LTI-nek (Lingua Tertii Imperii – a Harmadik Birodalom Nyelve) nevezett nyelvi propagandát, amely képes volt tömegméretekben mételyezni a hétköznapi emberek tudatát is, és gyilkosokká vagy a gyilkosok kollaboránsaivá tenni őket. Az előadás szövegkönyve a szélesen értelmezett kordokumentumok sajátos kollázsa: szerepelnek benne idézetek a túlélők emlékirataiból (dr. Nyiszli Miklós, Victor Klemperer, Ovics Perla) is, de zömmel az elkövetőknek, a népirtás német és magyar felelőseinek (Hitler, Himmler, Eichmann, Endre László, Horthy Miklós) beszédeire, nyilatkozataira alapoz, illetve a ’30-as, ’40-es évek náci szövegei mellé, közé helyezi napjaink szélsőjobboldali megnyilvánulásait, a blogok, internetes fórumok névtelen szereplőinek kommentjeit és egyes mai közszereplők nyilatkozatait.
Az 1990-ben, a szegedi tudományegyetem öntevékeny művészeti csoportjaként – Perovics Zoltán által – alapított Metanoia Artopédia / M. Színházi Egyesület színészeket, képzőművészeket, irodalmárokat, zenészeket, egyetemistákat, egyetemi oktatókat, munkanélküli és hátrányos helyzetű embereket is összefogó, nem klasszikus vagy hagyományos értelemben vett színpadi művekből kiinduló, de bármilyen drámai szövegből, mozzanatból vagy akként olvasható momentumból, jelből, stb. építkező, különböző művészeti irányzatokat ötvöző, és azok experimentális irányait, lehetőségeit folyamatosan kutató/feltáró alkotóközösség.
„A Jég-doktrínák esztétikailag, dramaturgiailag és etikailag alaposan végiggondolt, kíméletlenül egyenes, tiszta beszéde érzékennyé teszi a nézőt önnön konformitásának, biztonság iránti vágyának kockázataira. (...) Úgy érzem magam, mint aki egyszer csak tudatára ébred, hogy időzített bombán ül: a hétköznapokban elszigetelt jelenségnek tűnő szélsőséges megnyilvánulások hirtelen egyetlen masszív, gyúlékony, sötét tömbbé állnak össze – a feszültségtől alig kapok levegőt. A dramaturgia abszolút csúcspontját, vagyis ez itt inkább a mélypont, a diktátort alakító Erdély Andrea háromszor üvölti ki Hitler iszonyatos mondatát: „Teljesüljön bennetek a mások megsemmisítésének parancsa!” Harmadszor már láthatóan erőt kell gyűjtenie, belekapaszkodik a pulpitusba, már könnyes a szeme, és amikor azt hinnénk, hogy nincs tovább, elment a falig, fölhasználta összes fizikai és lelki tartalékát, még egyszer összeszedi magát, és még egyszer, harmadszor is kiüvölti azt a rettenetes, vérfagyasztó mondatot. És akkor már én is sírok: mintha a föld nyílna meg, és színről színre belelátnánk az emberi természet, az emberi gonoszság kétségbeejtő mélységeibe; a lelki teherbíró képességünk határán akárha Dürer melankolikus, lehajtott fejű angyalának tekintetét követnénk, akinek kartonpapírból kivágott mása kezdettől fogva velünk van a pulpituson. Az angyal szinte élőnek hat a beálló csöndben… Soha megrendítőbb színházi pillanatot! Azon az estén a szerepei mögül királynőként kiragyogó Erdély Andrea könnyei olvasztották meg a fenyegetően összetorlódó jégtáblákat. (...) A jó szándékú nemzetközi egyezmények diplomáciai nyelve emelkedett, kiegyensúlyozott és megnyugtató. Könnyű vele egyetérteni. A Metanoia előadása viszont minden, csak nem megnyugtató. A nézők utána még hosszú percekig ülve maradnak, mintha ennek a hosszú, folyton a jeges semmibe való kivágódással fenyegető súlytalansági gyakorlatnak eszelős irama a székükhöz préselné őket. De talán nem csak erről van szó. Azóta se tudok számot adni magamnak arról a különös, meglepő érzésről, ami elfogott azon a januári estén a kivilágított nézőtéren: nem is tudom, mikor örültem annyira utoljára, örültem-e így valaha életemben annak az egyszerű ténynek, hogy emberek vesznek körül, emberek között lehetek.” Mikola Gyöngyi: A kegyetlenség evangéliuma mint kulturális örökség, Tiszatáj, 2014. június
„Az a szövevényes szöveganyag, amit a témáról Pero egybeszerkesztett (…) nagyon is pulzáló organizmus, mivel a korabeli idézeteket jelenkori, sőt egészen friss „hozzászólásokkal” komponálta egybe, s ez utóbbit szó szerint kell érteni. A mai szövegek ugyanis nem a politikusok kinyilatkoztatásaiból, hanem azokból a slampos, hétköznapian brutális megjegyzések közül valók, amelyek az internetes fórumokon jelennek meg az egyetértő civilek véleménykényszere nyomán (…) Hátborzongató a végeredmény, mert ily módon a mű a rasszizmus nyílt (mit nyílt, „öntudatosan”, nagy hangon felvállalt), primitív, naprakész deklarációját tárja elénk, s bár koránt sem ismeretlenek az effajta megnyilvánulások, Pero oly módon tálalja ezeket, hogy a néző lúdbőrzik. (…) A színpadkép fekete-fehér, de oly mesterien bevilágított, hogy az éles sziluettek és az árnyalatok együttese képzőművészeti érzékenységű látványt eredményez (mint ahogy ez Perónál megszokott), s az egész leginkább egy szimbólumos tablóra hasonlít, amelynek egyként kompozíciós részei a színészek, s az apróbb-nagyobb beállított, belógatott, a játéktérben egyéb módon elhelyezett tárgyak. (…) Bár az együttes-hatás mindig, Pero valamennyi darabjában létrejön a rendező határozott koncepciója nyomán, ez alkalommal a Szabadkáról meghívott vendég, a kiváló G. Erdélyi Hermina egy másik magaslati pontot hoz létre (Diószegi Ágnes szimbiotikus partnerségével), így ennek a produkciónak egy – nem leválasztható, de észrevételezhető – többletet ad a karizmatikus színészi munka. A Jégdoktrínák… Perovics Zoltán egyik legjobb előadása. De lehet, hogy a mi egyik legjobb előadásunk. A kezdés előtt ugyanis kérdőíveket osztanak ki – zsidókra, cigányokra és hajléktalanokra vonatkozó kérdésekkel –, melyeket kitöltve, még előadás előtt visszaadunk, s Pero azt mondja, a mi véleményeink is formálják majd a következő előadások hangját/hangsúlyait.” Ibos Éva: Nincs olvadáspont, tiszatajonline.hu
www.metanoiaartopedia.hu
Támogatók: EMMI, Grand Café Külön köszönet Lencsés Gyulának és a Grand Café munkatársainak.
|