előadja: Mészáros Tibor
dramaturg: Márton Imola
díszlet- és jelmeztervező, rendező: Gemza Péter

„Igen, szerettem, így neveztem – és nevezem sajnos még mindig – azt, amit akkoriban csináltam. Tényszerű ismereteim nem voltak a dologról, minthogy korábban még nem szerettem, de természetesen hallottam beszélni róla otthon, az iskolában, a bordélyban, a templomban, és olvastam gyámom irányításával regényeket, prózában is, versben is, angol, francia, német és olasz nyelven, amelyekben bőségesen volt róla szó. Tehát mégiscsak módomban állt néven nevezni foglalatosságomat…”

Az Első szerelem egyike Beckett első, franciául írt novelláinak, melynek magyarországi ősbemutatójára a Csokonai Színházban került sor. A darab, mely egyszerre cinikus és humoros, egy olyan ember belső világába vezet el bennünket, akit minden zavar, félénk, egoista, csavargóként éli mindennapjait apja halála óta. Egy napon mégis egy szinte észrevehetetlenül szövődő viszonyon keresztül életében először ismeri meg a „szerelem” szó jelentését. A padon egyedül üldögélő „én” mellett egy napon megjelenik egy másik, egy nő. Akarata ellenére kötődni kezd hozzá, gondolatai szabadságát nyeri vissza a nő közelségében.

„Az Első szerelem általam ismert színpadi adaptációi általában egy nagyon idős ember visszaemlékezéseit jelenítik meg. A mi előadásunkban a férfi egy viszonylag fiatal ember. A darabban megjelenő visszatekintések a jelenhez sokkal közelebbi állapotot jeleznek, így az események is sokkal frissebbekké válnak ebben az adaptációban. Ez a férfi nem egy lenyugodott, lehiggadt ember, hanem egy olyan víziókkal teli figura, aki mindenáron egy magasabb megismerési szintre akar jutni, egy olyan szellemi állapotot próbál elérni, amelyben képes az abszolútumról gondolkodni. Számára a szavak már kiüresedtek, ezért egy szavakon túli, egyfajta meditatív állapotot keres, és próbál folyamatosan fenntartani. Ez a létezési forma azonban nem egyenlő az aszkétizmussal: ez egy egyszerre társadalmon kívüli és belüli állapot. Ez a férfi nem szeretne igazán kivonulni az emberek közegéből. A meditációra alkalmas állapotot úgy szeretné elérni, hogy az emberek között marad, de ugyanakkor egy egészen furcsa, másfajta életet él közöttük.
Az előadás terének leglényegesebb eleme egy zongora, amelyet padként és kanapéként is használunk. A zongora a magasabb szférákra való ráhangolódást, a komponálás folyamatos keresését jelképezi. Olyan összefüggésekét, amelyeket nem feltétlenül fontos megtalálni, de megérezni annál inkább.
A novellában fontos szerepe van a folyamatosan megjelenő szellemi felizgulásnak is. Egy olyan izgalmi állapotról van szó, amelyben a férfit folyamatosan megrohanják a gondolatok, a képek, és amelyet ő állandóan próbál visszafogni. Stratégiát próbál kidolgozni arra, hogy újra meditatív állapotba kerülhessen.
Mivel az előadás hű marad az eredeti szöveghez, amely valójában egy visszaemlékezésként megírt monológ, a fent említett víziók, képek, gondolatok a színészi játék által jelennek meg. Az egykor megtörtént akciók, események víziószerű lenyomatokként maradnak meg. Ahogy a novellában is elhangzik: nem az a lényeg, hogy mi történt, hanem, hogy mi maradt meg belőle.”
(Gemza Péter)


Az előadás Samuel Beckett örököseinek engedélyével, a SADC és a Hofra Kft. közvetítésével jött létre.

Az előadás vendégjátékát a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

www.csokonaiszinhaz.hu